Az I. Magyar Élettér Ifjúsági Honismereti Tábor 2005. július 24 - augusztus 6. között került megrendezésre. A helyszín a varázslatos Székelyföld volt, a családias hangulatú tábor a Gyergyói havasok egyik festői táján, a Tekerőpatak melletti Lokszádban várta a pályázat útján kiválasztott fiatalokat.
Alapítványunk célja az volt, hogy a csonka-országból érkezőkön kívül jöjjenek felvidéki, délvidéki és kárpátaljai fiatalok is, ezért a részvételi költségek oroszlánrészét az alapítvány vállalta, a táborozóknak csak jelképes 3000 forintba került az igen tartalmas, hét teljes napos program (beleértve minden étkezést, belépődíjakat stb. is).

Az érkezés reggelén (ki korán kel - tábort ver alapon) rögtön reggeli után már a Pongrác-tető 1256 méteren lévő panorámáját csodálhatták a fiatalok (a tábor résztvevői 16-25 év közöttiek voltak), akik egy székely testvérpár (és az Alapítvány egyik munkatársa) idegenvezetésével fedezték fel a környék látnivalóit. Körben a Piricske, a Likas, a Nagy-Hagymás 1500-1800 méteres csúcsai, előttünk kelet felé a festői Gyilkos-tó és a Békás-szoros.
A Gyilkos-tónál és az ott lévő legkeletibb kápolnánknál tett látogatás után lélegzetelállító, kanyargós szerpentinen ereszkedtünk le Erdély legnagyobb és legszebb mészkőszurdokába, a Békás-szorosba, egészen a Pokol tornácáig. Hallgattuk a zúgó, sistergő, sziklák közé szorított patak hangjait, s feltekintettünk a 200-300 méter magas sziklafalakra, melyek legszembetűnőbb csodája az Oltárkő. Ez a természetvédelmi terület a turisták és hegymászók paradicsoma. Megkóstoltuk a sziklarepedések alól kibuggyanó kristálytiszta forrást, s Gyergyóbékásnál átgyalogoltunk az Ezeréves magyar határon. ("Ki Ázsiába" - ahogy egykor az ártándi határőrparancsnok fogalmazott...) S valóban; ott érzi meg igazán még egy idegen is, hogy egy más világ kezdődik. Hiába, hogy négy évnyi felszabadulást leszámítva immár 85 éve bitorolják a magyar földet az oláh betolakodók, ennyi idő alatt sem voltak képesek felfejlődni a kulturált Erdély, a magyar világban még európai hírű színvonalára. Minden tekintetben tapintható a különbség... Megkerülve a Békási víztárolót, Péntekpataka után Gyergyótölgyesnél tértünk ismét vissza magyar földre, ahol még mindig áll az a bizonyos határőr kaszárnyánk az Ezeréves határnál.
Innen a beláthatatlan fenyveserdők által körülvett, Erdély legmagasabban fekvő, s a magyar világban leghíresebb, elsőrangú fürdőhelyeként számon tartott Borszékre jutottunk. Lesújtóan kiábrándító az a pusztulás, nemtörődömség, az a balkáni barbarizmus, ahogy a megszállók elhanyagolták, lepusztították ezt az egykor méltán híres üdülő és gyógyközpontot. Két évvel a Millennium után még így írtak e tájról: bőven ellátva mindennel, ami a betegek és üdülők igényeit kielégítheti. Körülbelül 60 vendéglőben 600 vendégszoba áll a nyaralók rendelkezésére. A lakások olcsók, egészségesek, jól berendezettek. Havasalji, magaslati klímáján kívül gyógytényezői közé tartoznak hírneves gyógyvizei, köztük a Kossuth-kút, Főkút, Boldizsár-kút, amelynek vastartalma fölülmúlja a legtöbb hírneves külföldi fürdőt; hideg borvíz fürdők, a hírneves "Lobogó" felejthetetlen mindenkinek, aki benne egyszer fürdött s amelyekhez hasonlót az egész világon nem találni, hideg vízgyógyintézet stb. Az orvosok a következő betegségek ellen javasolják: tüdőbajok, gyomor és bélbántalmak, vérszegénység, idegbántalmak, női betegségek, csúzos bajok stb. A szezon alatt mindig számtalan látogatója van, akik nem győzik magasztalni e magyar fürdőhely kitűnőségét. Üde, kristálytiszta patakok szelik át a völgyet és ugyancsak itt fakad több mint 30 forrásból a hírneves borszéki borvíz. Borszék vizének gyógyító hatása éppoly hírneves az egész országban, mint enyhe klímája, gyógyító és üdítő levegője. Nagyszabású borvíz üzlete világhírű; évente 3 millió palack vizet küld szét a világ minden tájékába és dacára a szállítási költségeknek, többet ad el, mint az ilyennemű savanyú források összesen. Ez a nagy forgalom mindenesetre kitűnősége mellett bizonyít. Nos, azóta még a Csau-korszakig működő és a városka egyik jelképeként számontartott pompás vasúti völgyhidat is az enyészetnek adták, mert a kamionforgalom kiszorította a hangulatos kisvasutat. A villák romokban, kifosztottan, elhanyagoltan, az egyik büfészerűségből oláh zenebona mérgezi a táj csöndjét, az egykori parkok feldúlva - leírhatatlan csalódást okoznak a széplelkű régieknek, kik még a kulturált gyógyüdülő emlékképét szeretnék felidézni.
Hazafelé az egyik csoporttal a Borszéki-hágón, majd Maroshévízen, a másikkal egy kalandosabb, málnászással kombinált hegyi-erdei túra után Orotván keresztül érkeztünk Ditróba, ahol egy olyan - a település méretéhez képest hatalmas - templomot csodáltunk meg kívülről-belülről, mint a fóti Károlyi-féle nagytemplom.
Az igen fárasztó nap végén az esti tábortűz és szalonnasütés tette még emlékezetesebbé az első napot, amelyre több székely leányzó is került a táborba.
Pihentetőül másnap csak a Gyergyói-medence látnivalóit vettük számba, kezdve Szentmiklós városával, majd a szárhegyi Lázár-kastély következett, ellátogattunk a híres Gyergyóalfaluba és Csomafalvára is. Délután a gyergyói strandon frissülhettünk fel.
A harmadik napon a Görgényi havasokba vettük az irányt, ahol a Bucsin 1287 méteres teteje felé kanyarogva elolvasható (mindkét irányból jövet) a források tetején levő kőlap felirata: Ezen útszakasz épült az 1901-1902-es években. Nos, ez volt az egyik híres-hírhedt, olyan pazar tájon átvezető (egyébként forgalmas, teherautókkal is terhelt) székely főút, melyet az oláhok évtizedeken át szándékosan elhanyagoltak, s melyen az utóbbi tíz évben már csak a kisebb és nagyobb gödrök, tengely- és gumiszaggató árkok, lyukak közül lehetett választani, mert aszfaltnak vagy kövezetnek már csak elvétve maradt nyoma. De mivel Csíkszéket köti össze Marosszékkel, vagyis tömbmagyar vidékek kapcsolatát hivatott szolgálni, ezért hát 60 évig elodázták a normális felújítását. (Idén ősszel végre megcsinálták, igaz keskenyebb lett, de legalább normálisan járható - kérdés: meddig tart majd a -30 fokos téli világban, hisz a gyergyói vidéken ez bizony nem ritka dolog.)
A lenyűgöző, megnyugtató táj a nyugati oldalon az út mellett kanyargó Kis-Küküllő sebes vizének zúgása egészen Parajdig kísért, ahol ezúttal 280 méter mélyre, a föld alá vittek különleges autóbuszok, s ahol egy páratlan földalatti világ fogadott. A Kárpát-medence legfontosabb sóbányahelye, a Székely-sóvidék természetes központja Parajd. Az óriási kenyérhez hasonló sóhegy egymagában is geológiai ritkaság: az 1600 méter vastag sótömzs "gyomrában" mintegy 3 milliárd tonna kősó rejtőzik, ami több mint négy évtizedig lenne elegendő Földünk egész lakosságának. Lent a mélyben - ahol nemcsak az asztmás betegek kapnak könnyebben levegőt - teljesen pormentes környezetben akár egy egész napot is el lehet tölteni. Gyermekjátszóterek, az elektromos minikisautóktól a hintákon, mászókákon át a pingpongasztalokig rengeteg kikapcsolódási lehetőség - még kápolna is - várja a felüdülni vágyókat. (Sajnos már ott is egyre több az oláh hang). Ezután Szováta következett, ahol fürödtünk a világ legnagyobb (és Európa egyetlen) heliotermikus tavában, a Medve-tóban. Bár ez is a magyarok által kiépített és európai hírűvé tett üdülőhely, s bár a tó melletti legnagyobb szálloda már ismét magyar kézben van, mégis a tóra kiáltó óriás fémtábla csak oláhul hirdeti a tó nevét, nem beszélve a (jelenleg) igencsak balkáni strand állapotáról és vendégei jelentős részéről...
A Sóvidék népi fazekasságáról elhíresült nagyközségén, Korondon, majd a Kalonda-tetőn át jutottunk el Farkaslakára, ahol Tamási Áron síremléke immár magyar zarándokhellyé változott. (Kár, hogy ez is egy kiszáradt magyar ág...) Ezután természetesen a székely-báró, Orbán Balázs következett Szejkefürdőn. Ott bizony, már az emlékhelyig vezető székelykapuk alatt átsétálva más szellem költözik az emberbe... A Sós-patak kies völgyében lévő, kellemes mikroklímájú, ivókúrára is alkalmas petróleumos borvizes, kénes melegfürdőt, és a mofettás gyógyiszapot ugyan ezúttal kihagytuk, de utunk következő állomása, a székely anyaváros (melyet a múlt században "Székely Athén"-ként emlegettek) sok mással kárpótolt. A Küküllő Szálló előtt nemrég felavatott (magyar) történelmi szoborpark megannyi nagyság emlékét idézi, s ilyenkor mindig jusson eszünkbe: jövőnk alapjait múltunk nagyjai rakták le! Székelyudvarhely (az egykori Udvarhely vármegye székhelye) a legmagyarabb erdélyi város, az erdélyi magyarság egyik szellemi fellegvára, ahol az ember ráadásul manapság is jól érzi magát. Nevezetes kiemelkedése a Budvár, melyet a legenda szerint a nagy hun királynak, Attilának az öccse, Buda építtetett.
Hazafelé nem a Tolvajos-hágó fele vettük az irányt, hanem a székelykapukban egyedülállóan gazdag Zetelaka felé. Megérte. Ezeket élőben kell látni ahhoz, hogy az embert megérintse valami igazán emberi, ami után még inkább tisztelhetővé válik a kitartó, hűséges székelyek munkája.
A tábori reggelek igen frissítőek voltak, nemcsak a hegyoldali házikóban (vagy a bátrabbak esetén sátorban) töltött éjszakák után, hanem cserkészekhez illően - a táj mesebeli adottságát jelző - alant csobogó, tiszta vizű hegyipatakot álomkergető tisztálkodásra használva, bizony, hamar indulásra készek voltunk. Így a negyedik nap reggelén a közelben lévő Súgó barlangot kerestük fel és másztuk végig, ami nem hétköznapi elfoglaltság volt, külön is emlékezetessé téve az ottani kalauzunk, András bá' ízes, székely beszédivel.
Ezután Marosfőn keresztül Madéfalvára jutottunk, ahol a székely veszedelem emlékhelyét vettük számba, majd Csíkszereda következett a Makovecz-féle Millenniumi templommal és a Mikó várral. A szusszanásnyi étkezést és felfrissülést már a somlyói nyeregben ejtettük meg, ami közvetlenül azután történt, hogy látogatást tettünk a Szűzanyánál (Csíksomlyói kegytemplom) és felkapaszkodtunk a Jézus-hágón a Hármashalom oltárhoz.
A pihenő után a kitartóbbak még felmásztak a lenyűgöző panorámát nyújtó zászlós kilátóba (ez az a torony, melynek tetejéről minden évben a magyar zászló védelmezi a nyeregben egybegyűlt véreinket - pl. az Ezer székely leány napján vagy a búcsúkor), s onnan indultunk tovább a Gyimesi-hágó felé.
Jó lenne, ha minden apa céljának tűzné ki, hogy gyermekeit nagykorúságuk előtt elvigye az Ezeréves-határhoz. Mutassák meg a gyermekeknek, hol védték elődeink az országot! Ezzel azt is megmutatják, mit herdáltak el azoknak az elődei, akik ma azt állítják, hogy Mária helyett az ő kezük van az országon. Kell, hogy apákról fiúkra szálljon ez! Ne merülhessen feledésbe, hogy ott is élnek magyarok, akiknek a legtöbbször nem adatik meg az sem, hogy magyarul gyakorolják hitüket. Akiktől igyekeztek elvenni az identitásukat, a vallásukat és a nyelvüket. Aki magyarként (uniós akolbéli polgárként) azt gondolja, hogy már nincsen határ, mely felkavaró érzéseket válthat ki a tájékozott hazafiból, az (is) jöjjön el ide, s Gyimesbükk szélén kapaszkodjon fel a Rákóczi vár romjaihoz! Fentről tekintsen szét, nézze meg, hogy a havasok völgyeiben kanyargó Tatros folyó miként öleli körbe mesebeli vargabetűket leírva a határdombot! Szóval ez az a határ, ahol összeszorul a gyomor, gombóc nő a torokba és a könnyek készülnek feltörni. Szégyentelenül hagyni kell, hogy kibuggyanjanak, töröletlenül csorogjanak és legalább egy csepp jusson az áldott földre ott, a gyermekek előtt, hogy számukra is felejthetetlen maradjon örökre. Hiszen akik elfeledik a múltjukat, azok elveszítik az arcukat is.
Hazafelé Gyimesfelsőlokon Berszán atyától is kaptunk útravalóul megfontolandó szavakat helytállásról, székelyekről, magyarokról, csángókról. Bár mindegyik napnak megvolt a maga különlegessége, mégis úgy éreztük, ez a nap volt a lélek számára a legtartalmasabb.
Az ötödik napon Háromszék legnagyobb városába, Sepsiszentgyörgyre látogattunk először, ahol természetesen a Kós Károly tervezte Székely Nemzeti Múzeumba vitt az utunk. Volt mit nézni. Onnan a Székelybánja-vár földmaradványainak érintése után az ország délkeleti csücskébe, Zágonba vettük az irányt. Aki járt már ott, tudja, milyen csodálatosan látványos a Bodzafordulói-hegyek és a Háromszéki havasok találkozásánál fekvő község. Aki átment a rovásírásos székelykapu alatt, s kifelé is, befelé is elovasta annak feliratát, akit megfogott a nagyságos fejedelem hű társa, a zágoni Mikes Kelemen kitartása, aki megnézte a Kiss Manyi emlékszobát, az bizonyosan visszatér még e vidékre. Nekünk változatos időben, hol szakadó záporesőben, hol szikrázó napsütésben, hol meg borulni készülő szivárványos égboltban volt részünk gyönyörködni, miközben úttalan utakon felkapaszkodtunk Magyarország legmagasabban fekvő településére, az 1100 méteren fekvő, tiszta levegőjű Komandó üdülőfaluba. A fenyvesekkel borított tájon közben itt is - ott is (mint szinte mindenütt a Székelyföldön!) az esztelen, gátlástalan erdőírtásnak, falopásnak és elkótyavetyélésnek lettünk tanúi. Az "út" Kovászna felé, a már említett bucsinihoz hasonlatos, leginkább még az egykori (világhírű) tündérvölgyi siklótól Komandóra felkapaszkodó, az oláhok által esztelenül elhanyagolt, majd megszüntetett kisvasút sínmaradványai környékén segített a gépjárműveknek a lejutáshoz. Ezt az "utat" azonban még idén sem újították fel a jelenlegi megszállók. A Berecki havasok lábánál elterülő Kovásznát az ezer borvízforrás városaként is emlegetik, kiemelkedő gyógyászati központ, jelentős szívkórházzal. Ebben az immár számottevő nagyságú városkában ebédeltünk, majd meglátogattuk Csomakőröst. Kell-e mondani, milyen világhírű magyar utazó-felfedező-tudós szülőhelye? Azt viszont érdemes, hogy ma is színtiszta magyar település! Innen a zabolai Mikes-kastély megtekintését követően a világörökségi listán is számon tartott gelencei templomunkhoz mentünk, s a helyi kántor modern bemutatója után már Gábor Áron várt a rézágyújára támaszkodva Kézdivásárhely főterén. Torja, Bálványosfürdő érintésével még a vulkáni kráter szélén lenyugvó nap utolsó sugaraiban is megmártózva fürödtünk egyet a Szent Anna tóban, majd néhány ütődött alak miatt, közel 60 km-es kerülőt téve jutottunk csak a hazavezető útra. Így azonban át kellett mennünk a Nyerges-tetőn, ahol szép emlékhelyet alakítottak ki arra a 124 hős csíksomlyói diákra emlékeztetve, akik egy kászoni oláh juhász árulásai miatt 1849. augusztus 1. óta alusszák itt örök álmukat az oroszokkal vívott harc után. Ismét öreg este volt, mire hazaértünk, de ezen a napon sem volt semmi felesleges üresjárat. Az élményektől roskadozva tértünk nyugovóra.
Az utolsó előtti napon indultunk a legmesszebbre táborunktól. Úticélunk a Törcsvári hágónál lévő Ezeréves magyar határ volt. Törcsvár sajnos mára egy, a megszállók által Drakula-giccsparádévá züllesztett várkastély és egy szedett-vedett tárgyakkal megtöltött múzeum balkáni keveréke. Kiábrándítóan ronda még a környéke is. Ezért némileg kárpótol a táj, a tágabb környék, melyek közül megmásztuk Barcarozsnyó várát, ahol itt-ott még magyar feliratokat is találtunk a múzeumban. És persze Brassó. Ott sok látnivaló van még akkor is, ha a Cenk tetéjén hiába keresnénk az egykori millenniumi Árpád szobrot. Rá is ment a nap, de Brassó önmagában többet ér egy napnál.
Az utolsó napot is alaposan kihasználtuk, amikor is egy egész napos gyalogtúrára indultunk a táborból Fekete Rezbe, a Maros forrásához. A nap végén, este a gyergyószentmiklósi vasútállomáson már mindenki nagyon fáradt volt, ám e kétszer egy hét élménye hosszú-hosszú évekig megmarad minden résztvevőben!

2005. augusztus