| Wass Albert: Jönnek! (részlet)
A rádió mellett ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem
foglalkozott semmivel. Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor
mindig, egy képre, vagy a szőnyeg valamelyik mintájára akasztva tekintetünket,
azzal a fásult apátiával, melyet mint vastag kérget aszalt körénk a fölénk
súlyosodó történelem fülledt várakozása. Vártunk. Huszonkét évig észre
sem vettük, hogy várunk, hogy ezért a várakozásért nem haladt semmi úgy,
mint kellett volna, hogy csak kapkodtunk, szinte céltalanul, ehhez és ahhoz.
Huszonkét évig észre sem vettük, csak ebben az utolsó évben döbbentünk
rá a valóságra: hogy várunk. Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél
nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a
holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét
vesztené a létezésünk ezen a világon.
Ebben az utolsó évben, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre
a csökönyös várakozásra, már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak
várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő jogért, hajsza az igazság
után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a házkutatások,
úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű
vadkanról a serét. Már nem törődtünk semmivel.
Vártunk valamit. S ez a valami a levegőben volt, úgy hevert fölöttünk,
mint tikkadt mezők fölött a záport hozó felleg...
Aztán megszólalt a rádió. Éreztük... nem: tudtuk, hogy valami nagyot
fog mondani. Egy pillanatig olyan volt, mintha meredek szikla tetején álltunk
volna, mely alatt fekete mélységben hömpölygött a semmi, s a szikla inogni
kezdett...
Nagyot mondott: a bécsi döntést mondta. Felugráltunk. Tülekedtünk a
térkép körül, kezünk reszketve markolta a ceruzát, azt hittük, elpattannak
az idegeink. S egy női hang mondta az új határt:
- Kötegyán... Várad alatt... Gyalu alatt... Kolozsvár alatt...
- Kolozsnál északkeletre fordul... Szentgotthárd alatt...
Falunk nevére még a csend is jégtömbbé fagyott... s mondta tovább...
- Köbölkút... Bánd... Nyárádtő... Balavásár...
Már akkor jéggé s kővé fagyva álltunk. A könny is, mely elindult, szemünkbe
dermedt. Soha ennyi súlyos érzés nem viharzott át egyszerre szívünkön.
Ekkora öröm, s ekkora fájdalom. Hallgatott rég a rádió, s a falunk neve
még ott sajgott a szoba négy falán, szúrt és égetett, s mi álltunk kereken
a térkép körül, izzó, könnyes szemmel, csak néztük egymást és nem szóltunk
semmit.
Aztán megfordultam és az ablakhoz mentem. Nem tudtam, hogy mi az, amit
érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők
közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba,
mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy
énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt
fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel.
Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul,
nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat,
átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni...
Azon az éjszakán nem aludtunk. Csak feküdtünk nyitott szemmel a sötétben,
s a gondolataink - fekete szárnyú baglyok - végiglátogattak barátot, rokont,
ismerőst...
A román csapatok tizennégy nap alatt ki kell ürítsék az átadandó területet...
Tizennégy nap... milyen végtelenül hosszú idő! Huszonkét év eltelt
valahogyan, de ez a tizennégy nap, úgy éreztük, nem fog eltelni soha.
| |